2014. december 31., szerda

Epilógus

Drága Olvasók!
Mivel azt szerettem volna elérni, hogy még 2014-ben befejezzem a történetet, így az elmúlt napokban nem is tétlenkedtem a két történeten utolsó részeinek megírásában. Remélem, tetszik a kis utófejezet, holott pont átugortam a lényeget, de sebaj :D
Nem tervezek semmi utószót, tehát egy jó ideig nem lenne új bejegyzés az oldalon. Így elmondanám, hogy nagyon örülök az 56 rendszeres olvasómnak, a kommentelőknek, és mindenkinek, aki bízott abban, hogy a történet nem marad befejezés nélkül. Köszönöm! <3
A fejemben motoszkál egy következő 5SOS-os fanfiction is, de azzal egyelőre még várok, hogy összegyűljön a megfelelő fejezetszám.
Legyetek jók! <3 
Adelaide Owens
EPILÓGUS

Meglepően furcsán érint, ahogyan ismét a szobám ablakának párkányán ülve láthatom a magas panelházakat, a siető autósokat az utcában és a távoli utakon guruló piros buszokat. Az ablak nyitására meleg szellő áramlik be a szobába, holott az eget igen csúfos felhők tarkítják.
Luke-kal nem tudtam sokat találkozni, így az utolsó napjaimat Ausztráliában nem tölthettem vele. Azonban Mark rendkívül jó társaságnak bizonyult, és még tanácsomat is kérte Molly-val kapcsolatban! Nem tudta, mitévő legyen, mert gyakran beszélnek mobilon, de semelyikük sem jegyezte meg, hogy mi is van akkor közöttük.
Miután megelégeltem a tétlenséget, a nappali dohányzóasztalán lévő újságot magammal viszem a szobámba. Már éppen azon vagyok, hogy becsukom a magazint, mert egyáltalán nem tűnik érdekes időtöltésnek, mikor a következő oldalon meglátok egy nem is annyira ismeretlen hírességet ezzel a címmel: Leigh Conley ismét nincs egyedül. És ki állt mellette? Egy gazdag, negyven éves férfi, aki nem éppen a szépségéről híres. Elnevetem magam, majd becsukom a magazint, és az íróasztalra dobom.
Ekkor csengetnek az ajtón, és erőtlenül engedem hátra a fejemet, mert annyira elkényelmesedtem a kanapén, így csak soká sikerül rávennem magamat, hogy lemenjek a lépcsőn. Kinyitva az ajtót, nem sok kell, hogy a meglepődéstől tárva-nyitva hagyjam a számat. A meghökkenésemnek pedig Luke Hemmings az oka, aki fehér ingben, csokornyakkendőben és zakóban áll előttem. Ha még a puszta látványa nem lepett volna meg, akkor a megjelenése már biztosan tett volna róla, hogy meghökkentsen.
- Tudom, hogy kissé hirtelen ötlet, de szeretnék egy randit veled. Együtt vagyunk, és bízom abban, hogy ez lesz az utolsó első randi. Remélem, hogy nincsen más programod, mert már foglaltam is helyet - túr idegességében a másik a hajába, és kék szemeivel olyan megnyerően pillant rám, hogy még eszemben sincs ellent mondani a kijelentésének. Nem is tudnék, hiszen máris érzem a szívem heves dobogását, a pillangókat a gyomromban.
- Csak várj öt percet - mosolyodom el beleegyezve a randiba, de közben beinvitálom az előszobába, hogy ne kelljen kint várakoznia.
- Legye négy percen belül - jegyzi meg emlékezve egy régi mondatára Luke, és meglepetten bár (hogy még emlékszik erre), de bólogatok erre. Felsietek a szobámba, és gyorsan kitárom a szekrényemet valami elegáns ruhát kutatva, és nem gondolkodok sokáig, azt veszem fel, amit első alkalommal látott rajtam: a térdig érő vajszínű ruhát.
A fürdőbe is szélsebesen besietek, majd egy gyors fésülködés és smink után lefelé tartok. A fiú már számol visszafelé, mikor gyorsan egy rövid csókot nyomok a szájára, és erre abbahagyja a számolást.
- Még gyorsan egy cetlire üzenek anyáéknak - szólalok meg, és amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan megyek a konyhába, hogy felírhassam egy lapra az üzenetet, és a pultra tegyem. A gömbölyded írásommal pillanatokon belül leírom, hogy Luke-kal vagyok, és nem jövök egy ideig haza, majd visszamegyek a sráchoz az előszobába, aki még mindig pontosan ugyanúgy zsebre tett kézzel áll, mint amikor bejött.
- Szóval...? - motyogom, miután egymással szemben állunk, hogy várjuk, mit is tesz a másik. Szerény személyem - Emma ... - elég határozott, ha munkáról, iskoláról vagy akármiről legyen szó. Ám mindig van egy kis bökkenő, ez esetben pedig az, hogy Luke Hemmings előtt viszont annyira lüke vagyok, hogy alig bírok összerakni egy értelmes szókapcsolatot, nemhogy még egy teljes mondatot!
- Szóval... csak azt akartam mondani, hogy csodálatos vagy! - nyögi ki a szőke fiú, mire elmosolyodom, és valami köszönömfélével reagálok, bár a bókokat soha nem tudtam hova tenni.
A vacsoraidő hamar eltelik, elbeszélgetünk mindenféle témáról, és szinte észre sem vesszük, ahogyan a nap lassan a horizont alá bukik.
- Köszönöm a vacsorát - hálálkodom, mikor kimegyünk az utcára, és a lámpával kivilágított járdákon sétálni kezdünk.
- Ugye tudod, hogy kikészítesz ebben a ruhában - súgja a fülembe, mikor a kerítésnek dőlve megállunk, és a Temze hullámzó vonalait nézem. Egyáltalán nem gondoltam magamat szépnek, tekintve a négy perces készülődési időt. De jólesik, hogy a srác ezt mondja.
- Legközelebb felveszek egy ütött, kopott, csúnya ruhát - válaszolok mosolyogva a másik szemébe nézve. Egyszerűen nem tudok betelni vele, ha lehetne, egész nap csak nézném, és soha többet el nem engedném.
- Az a gond, hogy abban is ugyanolyan csinos lennél - bókol ismét, és ekkor már kénytelen vagyok piszkálni az orrom hegyét, melyet mindig teszek, ha megdicsérnek. Ez egy berögzült mozdulat, mellyel nem tudok, mit tenni.
- Tudod... - kezdek bele, mikor szembeállok a fiúval, aki a kerítésnek nekidől, így a magasságkülönbség némiképp csökkentve van. Miközben a fiú a folytatást várja, elé lépek, és a zakója szegéjével kezdek babrálni - szeretlek.
Sohasem voltam jó a romantikus, egész történetünket elmesélő monológokra, így azt gondolom, hogy nem is tudtam volna összehozni egy normális szöveget. Ám úgy tűnik, ez nem zavarta a másikat, mert közelebb húzott magához, és megismételte:
- Én is szeretlek.

THE END

2 megjegyzés:

  1. Drága Addy!

    Furcsa, hogy tegnap a másik, most ehhez a blogodhoz írhatom a búcsú szavaimat.
    Csak egy icipici hiányérzetem volt, amiatt, hogy nem tudtam, Luke mégis mit keresett éppen akkor Londonban, de ez az utolsó első randi nagyon aranyos ötlet volt tőle, és bár nehéz elképzelnem öltönyben, csokornyakkendővel, mindenképpen megmosolyogtató volt a gondolat. S a páros végig színmelengetően édes volt, nem lehetett nem szeretni őket együtt. Bár megint itt a kérdés, hogy hogyan fogják bírni a távolságot, nem hűl-e ki újra a kapcsolatuk, de remélem, hogy megoldják, mert megérdemelnék, ha már ennyit küzdöttek azért, hogy együtt lehessenek. A végén a vallomások is nagyon aww!-hatást értek el, és kicsit nosztalgikus lettem, mert a kitett képek szerepeltek az első fejlécén a blognak. Mikor is volt már a debütálás! Hah, sok sikert a sulihoz, és várlak vissza a blogvilágba egy újabb történeted olvasójaként! <3
    Köszönöm, hogy olvashattam ezt a rózsaszín cukorfalatot, megédesítette a napjaimat.

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
  2. Drága Adelaide!

    Hát, ennél jobb befejezést nem is tudtál volna írni, de tényleg! Rendkívül aranyos volt, olyan tipikus Luke-Emmás, de azért örültem, hogy megvoltak a szerelmi vallomások, és azért ez a randi... Hűha, Luke végre határozott volt, és lépett! Nagyon aranyos voltak, tényleg, és nagyon tetszett, ahogy ilyen kicsi utalásokat szőttél bele, mint a vajszínű ruhája, a négy perc elkészülés, és hát ez az utolsó jelenet is, ahol Luke bókol a lánynak. Jaj, de cukik voltak! A legjobbakat kívánom nekik, remélem te is boldogan, együtt képzeled el őket továbbra is! ;)
    Én köszönöm, hogy olvashattalak, izgalmas, aranyos, vicces, megmosolyogtató, néhol keserédes, de mindenképp nagyon jó élmény volt! <3

    With love,
    Miss Sunshine

    VálaszTörlés