Epilógus

Drága Olvasók!

Mivel azt szerettem volna elérni, hogy még 2014-ben befejezzem a történetet, így az elmúlt napokban nem is tétlenkedtem a két történeten utolsó részeinek megírásában. Remélem, tetszik a kis utófejezet, holott pont átugortam a lényeget, de sebaj :D
Nem tervezek semmi utószót, tehát egy jó ideig nem lenne új bejegyzés az oldalon. Így elmondanám, hogy nagyon örülök az 56 rendszeres olvasómnak, a kommentelőknek, és mindenkinek, aki bízott abban, hogy a történet nem marad befejezés nélkül. Köszönöm! <3
A fejemben motoszkál egy következő 5SOS-os fanfiction is, de azzal egyelőre még várok, hogy összegyűljön a megfelelő fejezetszám.
Legyetek jók! <3 

Adelaide Owens

EPILÓGUS

Meglepően furcsán érint, ahogyan ismét a szobám ablakának párkányán ülve láthatom a magas panelházakat, a siető autósokat az utcában és a távoli utakon guruló piros buszokat. Az ablak nyitására meleg szellő áramlik be a szobába, holott az eget igen csúfos felhők tarkítják.

Luke-kal nem tudtam sokat találkozni, így az utolsó napjaimat Ausztráliában nem tölthettem vele. Azonban Mark rendkívül jó társaságnak bizonyult, és még tanácsomat is kérte Molly-val kapcsolatban! Nem tudta, mitévő legyen, mert gyakran beszélnek mobilon, de semelyikük sem jegyezte meg, hogy mi is van akkor közöttük.

Miután megelégeltem a tétlenséget, a nappali dohányzóasztalán lévő újságot magammal viszem a szobámba. Már éppen azon vagyok, hogy becsukom a magazint, mert egyáltalán nem tűnik érdekes időtöltésnek, mikor a következő oldalon meglátok egy nem is annyira ismeretlen hírességet ezzel a címmel: Leigh Conley ismét nincs egyedül. És ki állt mellette? Egy gazdag, negyven éves férfi, aki nem éppen a szépségéről híres. Elnevetem magam, majd becsukom a magazint, és az íróasztalra dobom.

Ekkor csengetnek az ajtón, és erőtlenül engedem hátra a fejemet, mert annyira elkényelmesedtem a kanapén, így csak soká sikerül rávennem magamat, hogy lemenjek a lépcsőn. Kinyitva az ajtót, nem sok kell, hogy a meglepődéstől tárva-nyitva hagyjam a számat. A meghökkenésemnek pedig Luke Hemmings az oka, aki fehér ingben, csokornyakkendőben és zakóban áll előttem. Ha még a puszta látványa nem lepett volna meg, akkor a megjelenése már biztosan tett volna róla, hogy meghökkentsen.

- Tudom, hogy kissé hirtelen ötlet, de szeretnék egy randit veled. Együtt vagyunk, és bízom abban, hogy ez lesz az utolsó első randi. Remélem, hogy nincsen más programod, mert már foglaltam is helyet - túr idegességében a másik a hajába, és kék szemeivel olyan megnyerően pillant rám, hogy még eszemben sincs ellent mondani a kijelentésének. Nem is tudnék, hiszen máris érzem a szívem heves dobogását, a pillangókat a gyomromban.

- Csak várj öt percet - mosolyodom el beleegyezve a randiba, de közben beinvitálom az előszobába, hogy ne kelljen kint várakoznia.

- Legye négy percen belül - jegyzi meg emlékezve egy régi mondatára Luke, és meglepetten bár (hogy még emlékszik erre), de bólogatok erre. Felsietek a szobámba, és gyorsan kitárom a szekrényemet valami elegáns ruhát kutatva, és nem gondolkodok sokáig, azt veszem fel, amit első alkalommal látott rajtam: a térdig érő vajszínű ruhát.

A fürdőbe is szélsebesen besietek, majd egy gyors fésülködés és smink után lefelé tartok. A fiú már számol visszafelé, mikor gyorsan egy rövid csókot nyomok a szájára, és erre abbahagyja a számolást.

- Még gyorsan egy cetlire üzenek anyáéknak - szólalok meg, és amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan megyek a konyhába, hogy felírhassam egy lapra az üzenetet, és a pultra tegyem. A gömbölyded írásommal pillanatokon belül leírom, hogy Luke-kal vagyok, és nem jövök egy ideig haza, majd visszamegyek a sráchoz az előszobába, aki még mindig pontosan ugyanúgy zsebre tett kézzel áll, mint amikor bejött.

- Szóval...? - motyogom, miután egymással szemben állunk, hogy várjuk, mit is tesz a másik. Szerény személyem - Emma ... - elég határozott, ha munkáról, iskoláról vagy akármiről legyen szó. Ám mindig van egy kis bökkenő, ez esetben pedig az, hogy Luke Hemmings előtt viszont annyira lüke vagyok, hogy alig bírok összerakni egy értelmes szókapcsolatot, nemhogy még egy teljes mondatot!

- Szóval... csak azt akartam mondani, hogy csodálatos vagy! - nyögi ki a szőke fiú, mire elmosolyodom, és valami köszönömfélével reagálok, bár a bókokat soha nem tudtam hova tenni.

A vacsoraidő hamar eltelik, elbeszélgetünk mindenféle témáról, és szinte észre sem vesszük, ahogyan a nap lassan a horizont alá bukik.

- Köszönöm a vacsorát - hálálkodom, mikor kimegyünk az utcára, és a lámpával kivilágított járdákon sétálni kezdünk.

- Ugye tudod, hogy kikészítesz ebben a ruhában - súgja a fülembe, mikor a kerítésnek dőlve megállunk, és a Temze hullámzó vonalait nézem. Egyáltalán nem gondoltam magamat szépnek, tekintve a négy perces készülődési időt. De jólesik, hogy a srác ezt mondja.

- Legközelebb felveszek egy ütött, kopott, csúnya ruhát - válaszolok mosolyogva a másik szemébe nézve. Egyszerűen nem tudok betelni vele, ha lehetne, egész nap csak nézném, és soha többet el nem engedném.

- Az a gond, hogy abban is ugyanolyan csinos lennél - bókol ismét, és ekkor már kénytelen vagyok piszkálni az orrom hegyét, melyet mindig teszek, ha megdicsérnek. Ez egy berögzült mozdulat, mellyel nem tudok, mit tenni.

- Tudod... - kezdek bele, mikor szembeállok a fiúval, aki a kerítésnek nekidől, így a magasságkülönbség némiképp csökkentve van. Miközben a fiú a folytatást várja, elé lépek, és a zakója szegéjével kezdek babrálni - szeretlek.

Sohasem voltam jó a romantikus, egész történetünket elmesélő monológokra, így azt gondolom, hogy nem is tudtam volna összehozni egy normális szöveget. Ám úgy tűnik, ez nem zavarta a másikat, mert közelebb húzott magához, és megismételte:

- Én is szeretlek.

THE END

15. fejezet

Drága Olvasók!

Terveimen kicsit változtattam. Eleinte függővéget akartam gonosz módon, de úgy döntöttem, hogy nem kéne ezt az utolsó fejezeteknél. Ami pedig a fejezeteket illeti, nem akarom sokáig húzni, bármennyire is szívesen írnám le a romantikus jeleneteiket, és még szívesen írnám le egy-két múltbéli eseményüket, de úgy érzem, hogy az úgy szép, ha most fogom lezárni. Úgyhogy már csak egy epilógus várható! :)

Adelaide Owens

A szekrény előtt állok reggel hatkor, és azon gondolkodom, hogy melyik ruhát is vegyem fel. Mindegyikre valamilyen kifogásom van, és gondolatban ütögetem a fejem, amiért nem hoztam el a vajszínű, alkalmi egyberuhát, mely ehhez az eseményhez tökéletes lenne. Így hát egy olyan ruhát választok, amely kicsit hétköznapibb, de legalább az én stílusom: halványkék, testhez simuló ruha, melynek sötétkékké erősödő szegélye a térd felett nem sokkal helyezkedik el; és egy vékony, kissé átlátszó harisnyát veszek fel hozzá az időre való tekintettel. Végignézek a tükörben magamon, és ezt mondom a tükörképemnek: Remélem, bejövök a Hemmings családnak!

Egy órával később már újonnan a vonaton ülve tartok Nyugat-Sydney felé, hogy megismerhessem Luke testvéreit és szüleit. Liz hívott meg a családi összejövetelre, és azt mondta kedvesem, hogy ritka az alkalom, mikor barátnőt meghív egy családi ebédre. Így megtisztelve érzem magam.

Az állomáson szerzett magazint olvasom utazás alatt, és mikor legközelebb felpillantok, már egy fiatal lány ül előttem, és épp elkapja a tekintetét rólam. Elmosolyodom, majd tovább olvasom az újságot.

Mikor elérünk a megfelelő állomáshoz, elköszönök a vagonban ülő tini lánytól, aki meredten néz utánam. Rögtön a hajamat megigazítom, és megnézem a mobilom képernyőjével, hogy rajtam maradt-e egy reggeli folt. Nem látok semmit, de azért reménykedem, hogy bármit is látott rajtam, nem túl feltűnő.

A kijárati ajtón kilépve már megpillantom Luke autóját, és mosolyogva indulok meg felé. A srác ekkor még nem vesz észre, ám mikor kinyitva az anyósülést leülök mellé, már mosolyogva köszönt engem. Egy rövid csók erejéig áthajolok a sebességváltón, amit a másik kaján vigyorral fogad.

- Gyönyörű vagy! - súgja a fülembe, mielőtt még visszaülnék az ülésre. Elmosolyodom erre a kijelentésre, mikor visszahuppanok az ülőalkalmatosságra.

Mikor Luke elindítja az autó motorját, már nem váltunk több szót, és nem is tűnik olyannak, mint aki beszélgetni szeretne velem. Ezt arra fogom, hogy kissé feszült, amiért Sydney forgalmasabb utcáin vagyunk, és ezért nem is jegyzem meg.

A nagy forgalom ellenére is hamar elérünk a házukhoz, és már nem is lepődöm meg, hogy több autó áll a ház mellett. Kilépek a járműből, majd mindketten a bejárathoz lépdelünk. Partnerem előhúzza a farzsebéből a kulcsot, majd kinyitja az ajtót, és rögtön zsivajt hallok meg az épületből. Gyerekkacaj és férfiak hangjára leszek figyelmes, aztán meglátok egy kislányt kiskocsin, aki felénk tart. Ahogyan meglátja szerelmemet, hatalmas mosolyra húzódik a szája, és hozzá közeledik.

- Szia, Zoe - köszön neki Luke leguggolva hozzá, és puszit nyom a homlokára, amit a kislány nevetve fogad. A srác megfogja a kezem, és lehúzz hozzájuk. A Zoe nevezetű lány tágra nyílt szemeivel rám néz, és a szőke fiú bemutat neki. Egy ideig csak néz és néz, aztán szégyenlősen Luke mellkasára hajtja a fejét. Ekkor lép az előszobába egy férfi, aki a kisgyerek nevét szólítgatta.

- Ó, sziasztok! - köszön a számomra idegen személy, de amint megszólal, eszembe juttatja a mellettem álló fiút, mert nagyon hasonlít a hangjuk. Talán a huszas évei elején vagy közepén lehet, és hasonlóan magas, mint Luke. Felállunk mindketten, és a mellettem álló szólal meg először.

- Jack, ő itt Emma, a kedvesem. Emma, ő pedig Jack, a testvérem - mutat be minket a másiknak, és a bátyja mindentudó mosollyal köszönt, és megjegyzi, hogy meg ne merjem Mr. Hemmingsnek hívni. Hamar észreveszem a hasonlóságokat a két fiú között. Az arcberendezésük, a hajuk színe, de még a vigyorgásuk is egyforma.

Befelé menet találkozom Jack feleségével, és a fiatalabbik bátyjával, valamint megismerem édesapjukat is. Nem érzem (még) a család részének magam, ezért kicsit szótlan vagyok az amúgy egymás gondolataiban olvasó családtagok között. Luke pedig az egyik bátyja mellett ül, így nem is tudok hozzá beszélni, holott neki szívesen osztanám meg a mindennapom apró részleteit.

- Fáradjatok az étkezőasztalhoz! - kiálltja el magát Liz a konyhában, mire a társaság nehezen, de feltápászkodik a kanapéról és a fotelről. Zoe az apukája kezét fogva megy az asztalhoz, és arra gondolok, hogy Luke-kal mi is tehetnénk így.

- És mondjátok, Lucas... mióta vagytok együtt? - veti fel a témát Jack felesége, amint az egyik oldalamra leül. Tekintetében puszta kíváncsiság ül meg, miközben a kislányát eteti péppel maga mellett.

- Talán novemberben volt, tizenvalahanyadikán... - néz rám kérdően a válaszra várva Luke, és leül a bal oldalamra.

- 12 volt - helyesbítek, mire a nő nevetve tekintetével azt üzeni, hogy ne vegyem magamra semmiképp sem, hiszen a pasik már csak ilyenek.

Innentől Celeste – a legidősebb fiú kedvese - szinte el is tereli a figyelmemet Luke-ról, és kiderül, hogy egészen hasonló gondolkodásmódunk van, ami azt eredményezte, hogy bizony akadt is beszédtémánk. Az étkezőben nyüzsgés van mindvégig, mert a nagycsalád minden tagja beszélget valakivel, néha közbeékelve egy felkiáltó gyerekhanggal. Az ebédnek már jócskán vége van, mikor Luke megérint a balamon, és fejével jelzi, hogy kövessem. Tekintete nem árulkodik semmiről, csak a puszta titokzatosságot látom. Bátyja tekintetéből azt olvasom le, hogy tudja, miről van szó, és ez rettentően zavar. De szótlanul követem őt a szobájába, és csak akkor esik le, hogy valójában soha nem is voltam ott. A fala erősebb zöld, de mégsem a legsötétebb árnyalat. A fiú pedig nem néz a szemembe, és nem is szólal meg. Ám már tudja, hogy nem menekülhet a válasz elől.

- Em, esküszöm nem akartam - szól megtört hangon a másik, miközben látom a szemében is a szomorúságot. Nem néz rám, de miután elé lépek, már nincs visszaút. A szemembe néz, és érzem, hogy nem sokon múlik neki, hogy elsírja magát.

- Mi történt? - kérdezek rá kicsit félve mégis a választól, de most már tudnom kell, bármi is az. A fiú arcán semmit sem látok, az arca a szokásos bambulósat veszi fel. Tekintetében sem látok mást, csak azt, hogy vissza akarja vonni.

- Mit szólsz ehhez? - kérdez rá Luke telefonját mutatva felém, mire én átveszem azt. Elsőnek egy szöveggel találkozom, miszerint a 5 Seconds of Summer egyik énekese immár foglalt. Első gondolatommá az válik, hogy Luke-ot megint hírbe hozták Leigh-vel. Ám mikor lejjebb görgetve az én arcommal találom szembe magam, ezek a kételyek elmúlnak, és helyüket hirtelen átveszi a szorongás. Elolvasom minden betűjét, a kommenteket is, de megszólalni még jó sokáig nem tudok.

- Tényleg nagy az orrom? - kérdezek rá tekintve, az egyik kijelentést olvasva. A fiú, mintha eddig bent tartotta volna a levegőjét, mert nevetni is alig bírt, holott próbálkozott ezzel. - A hajam pedig nem festett, kikérem magamnak - folytatom élcelődve, hogy a feszes és nyugtalan kedvesemen tudjak segíteni. Odamegyek hozzá, majd a dereka közé csavarom a kezeimet, majd pipiskedve megjegyzem - Tudtam, hogy egyszer meg fog történni. Oké, nem mondom, hogy könnyű lesz megszokni, de ha te vállalod, én is - mondom jól megfontolva a monológomat, ami már régóta érlelődött bennem, úgyhogy igazából csak ki kellett mondanom.

- Mindent vállalok, ha a tied lehetek - mosolyog el Luke megkönnyebbülten, és egy tincsemet eltűrve mélyem a szemembe néz. Látom a tengerkék szemeit, melyek csillognak, és látom a száját, mely hívogatóan felém közelít. Ám ekkor meghalljuk Zoe és Jack hangját, és az apuka a folyosón arról kezd el beszélni, hogy nem megyünk be a nagybácsihoz, mert nincs ott - de tudtam, hogy tudja. Mindketten elmosolyodunk, majd úgy döntünk, hogy kimegyünk a többiekhez, mert tudom, hogy a fiúnak nincs sok ideje rájuk, így minden velük töltött idő értékes lehet. Kifelé menet találkozunk is a hangjuk alapján felismert személyekkel, és csatlakozunk hozzájuk.

Késő este, mikor már a nap lemegy, Zoe pedig már az igazak álmát alussza, akkor jutunk el az elköszönésig. Liz felajánlotta, hogy aludhatok akár itt is, amibe Luke is széles vigyorral beleegyezett, ám úgy gondolom, hogy jobb lesz, ha hazamegyek. Az előszobában már készen állva, az ajtófélfának dőlve nézem öltözködő szerelmemet. Elmosolyodom, majd Celeste-re pillantok, aki odajön hozzám, és halkan megjegyzi nekem:

- Formás a hátsója, ugye? Csak, mint a bátyjának - neveti el magát a barna hajú anyuka, és akaratlanul belőlem is kiszakad a nevetés. Luke erre felfigyel, és az eddigi cipőkötéséből felállva értetlenkedve ránk néz. Mi lányok erre csak huncutul egymásra tekintünk, és megvonjuk a vállukat.

A búcsúzkodás nem telik gyorsan, hiszen mindegyik családttaggal váltok még valamennyi szót. De aztán Luke-kal kimegyünk a házból, és az autója felé gyalogolunk. Én ismételten elfoglalom az anyósülést, a fiú elindítja az autót, és egy darabig csak csendben telik az út.

- Szóval... - kezd bele a srác egyszer csak valamibe, amikor is erősen koncentrál az autóútra. Fejemet a fejtámlán oldalra döntve figyelek rá, és várom a folytatást - Arra gondoltam, ha már így alakult, akkor nem kéne tagadnunk, hogy együtt vagyunk - folytatja, de észreveszem, hogy jobban koncentrál az útra, mint ahogyan eddig szokott, és rájövök, hogy ideges. Mindig maga elé bámul, mikor feszült, pedig semmi oka erre.

- Eddig sem tagadtuk, és ezután sem kell – mondom, és megsimogatom a másiknak a kezét, ami a sebességváltón nyugszik. Elmosolyodom, és nehezen, de elbúcsúzunk egymástól, mikor a vonat parkolójában Luke leparkol. Egy rövid csók után kinyitom az autó ajtaját, és a sínekhez sétálok.